Előre leszögezem, hogy elégedett vagyok az életemmel. Sikerült olyan útra lépnem, amire a lelkem mélyén mindig is vágytam. Boldog és sikeres embernek tartom magam. A szüleimet is boldognak és sikeresnek látom a maguk világában. Ezzel együtt úgy érzem, hogy meg kell futnom, legalább egy kört, a saját nemzedékem, a mai harmincasok és negyvenesek problémái körül.
Sokan depressziósak közülünk. Sokan betegek közülünk. Sokan magányosak közülünk. Amit persze le lehet tegezni, lehet kézlegyintéssel elbagatellizálni, ez viszont nem változtat a tényen, hogy tömeges jelenségről van szó. Aki ezt nem érti meg, annak halvány fogalma sincs arról, hogy milyen lelkiállapotban van a mostani 30-as, 40-es generáció.
Nézzünk csak körül, miről is van szó?
Valahogy olyan... ciki... nem? Ott a gyönyörű gyerek, a lakás, a férj, az egzisztencia (jobb esetben), semmi ok a nyavalygásra.
Bezzeg a mi időnkben, nem nyavalyogtak ennyit a fiatalok! - ismerős?
Olyan fura ez a "bezzeg az én időmben" nosztalgia....
Bizonyos szemszögből értem és megértem. Tényleg. Egy, két generációval ezelőtt a puszta fizikai túlélés volt a cél:
-világháború (hazajön-e a férjem, fiam, ha hazajön, megmaradt-e keze, lába, hogyan tudjuk folytatni ott, ahol a háború előtt félbeszakadt az életünk? megerőszakolják-e a lányomat, feleségemet az átvonuló csapatok? szétlopják-e, szétbombázzák-e a házat a fejem felől?)
-'50-es években éhínség (ki gondol erre, amikor a szupermarketben púposra pakolja a fémszekeret?)
-besúgás (mindenki jelent mindenkiről, férj a feleségéről, anya a lányáról, a takonyszerű félelem mindent beborít - bocsánat a kifejezésért)
Szóval minden elismerésem ezé a nemzedéké. Kemény, szívós embereket nevelt ki. Igazi túlélőket. Sok tekintetben példaképek előttem. (Más kérdés, hogy a túlélésért mit kellett feláldozni lelkileg.)
Mindez azonban nem jogosítja fel sem őket, sem senki emberfiát arra, hogy pálcát törjön egy másik generáció felett (asszociáció: képes leszek majd elfogadni a saját felnőtt gyerekemet akit nem értek? és a gyerekem haverjait, akit még annyira sem értek? és a menyemet, akit meg végképp nem értek?).
Igaz, hogy most nincs háború (tényleg nincs?),
igaz, hogy most nem visz el minket a fekete autó (vagy csak nem Recskre megy a járat?),
igaz, hogy most van mit enni (van mit enni?)
de ugyanúgy megvannak a nehézségek.
Más, mint az előző generációké.
Kamaszként, legfogékonyabb, legsérülékenyeb életszakaszunkban éltük át a rendszerváltás eufóriáját.
Zizegős nacik, lakkos cipők, neonzöld öltönyök, gigantikus válltömések.
Kilónyi maroktelefonok.
Vállalkozások, mint gombák eső után, nőttek ki a semmiből.
Mindenki boldog, mindenki izgatott, mindenki Toblerone-t zabál,
rohanunk Nickelsdorf-ba frigóért, színes TV-ért,
először látjuk a tengert Görögországban.
Hurrá, nem kell oroszt tanulni,
minden második kamasz közgazdásznak készül.
Tele vagyunk tervekkel, lelkesek vagyunk, imádjuk a demokráciát.
Aztán jön az infláció, a létszámleépítés, a pofátlan vagyonosodás az ország szétlopkodásával.
Nem baj, ennyi belefér. Áldozatot kell hozni az országért. (Rémlik?)
Még mindig nagyon szeretjük a demokráciát.
Bedőlnek az első hullámos kényszervállalkozások, olajat szőkítenek, egymást irtják az ellenérdekelt maffiák, folyik a konc első körös szétosztása.
Megismerkedünk a hajléktalanok látványával.
Hát, ilyen ez a showbiznisz. Még mindig hiszünk a demokráciában.
Tanulunk az egyetemen, kepesztünk és borzasztóan hiszünk a saját lehetőségeinkben. Sokan, akik jó irányba indultak el ebben a kezdeti, expanzív időszakban, nagyon jól meg tudták alapítani a saját egzisztenciájukat. Viszonylag becsületes úton. (Ami később, amikor telítődik a piac angolul jól beszélő közgazdászokkal, már kevésbé mondható el. Tulajdonképpen szép életpályák indultak el a kilencvenes években.)
Aztán elérkezünk a családalapításhoz. Ha elég sokat sikerült összelapátolni ahhoz, hogy beleférjen a megbízható néni, aki vigyáz a kicsikre és kivasalja a ruhákat, akkor nincs gond. Vagyis, dehogynincs. Tulajdonképpen nem látjuk felnőni a gyerekünket. A megbízható néni többet tud a gyerekünk első szerelméről, mint mi és történetesen Londonban ülünk egy workshopon, amikor a kamasz fiunkat életveszélyes állapotban beszállítják a drog ambulanciára.
És mi van akkor, ha nem fér bele a megbízható néni? Ha nem tudtunk ennyire nagy karriert befutni? Mire megszületik a gyerek, a nagyszülők általában már messze élnek. Kilométerben és érzelmekben egyaránt.
Magasan-Kvalifikált-Anyuka hirtelen otthon találja magát egyedül a gyerekkel és képtelen lelkileg az ő ritmusához lassulni. És mindent beborít a bezártság érzése, a kilátástalanság érzése és a félelem, hogy lemarad a versenyben. Elhitették vele, hogy ha kiszáll, ha otthon marad, akkor nem tud majd visszamenni, letúrják a pályáról. Lassan a férj és a feleség mindennapjai külön vonalon fejlődnek, egyre nagyobb a távolság érzelmileg. Nem értik meg egymást, mert képtelenek belehelyezkedni egymás mindennapjaiba, hiába élnek egy fedél alatt. Társas magány.
Alattomosan mérgezik ezek a félelmek az életünket.
A szüleink közül is sokan belepusztultak a rendszerváltásba. A mai ötvenesek és hatvanasok. Átlagosan havonta járunk temetésekre. Most mennek el azok, akik lelkileg nem tudtak adaptálódni 20 évvel ezelőtt. Belehaltak a kudarc érzésébe. Alkoholba, betegségekbe menekültek.
Azok akik vállalkoztak, akik megpróbálták és törvényszerűen elbuktak.
Akik VALAKIK voltak a régi rendszerben és hirtelen SENKIKKÉ váltak.
Akik ugyan nem kompromittálódtak az előző rendszerben, átlagemberek voltak, átlagfizetéssel, átlagéletszínvonallal és - köszönik szépen - kényelmesen ellavíroztak a langyos iszapban. Aztán minden előzetes edzés nélkül hirtelen üzletemberekké kellett (volna) váljanak - és nem jött be nekik.
TV műszerészek, mosógép szerelők.
Olyanok, akik épp "rosszkor" váltak el és kezdték el előlről az egészet.
Akik mögül széthullott a gyár, a szövetkezet, az állami gazdaság és nem voltak elég tehetségesek ahhoz, hogy keményebb versenyhelyzetben megállják a helyüket. Vagy csak egyszerűen rossz irányba indultak el életüknek egy kritikus pillanatában, nem jól mérték fel a saját képességeiket.
Hát igen. Sok ilyen volt. Ezek a mi szüleink. Akiknek a haláltusáját végig néztük és nem tudtunk nekik segíteni.
A mi nemzedékünk tele van félelemmel. És ha egyedül hagynak minket, ha nem foglaljuk el magunkat azzal, hogy megállás nélkül tekerjük a mókuskerekünket, akkor csúnya gondolatok törnek felszínre bennünk.
Még mindig hiszünk a demokráciában. Alapvetően azért, mert HINNI AKARUNK.
Ennyit rólunk, harmincasokról, negyvenesekről.
Szeretnék majd írni a dolgok jó oldaláról is. Arról, hogy az élet mindennek ellenére, vagy talán pont ezekkel együtt mennyire szép! És arról, hogy miért NEM cserélnék egyetlen másik nemzedékkel sem. Hogy miért NEM élnék a lehetőséggel, ha módomban állna varázsütésre megfiatalodni. Hogy miért érzem a bőrömben jól magamat a fent leírt tapasztalatokkal együtt úgy, ahogy vagyok.
2014. február 12., szerda
2014. január 20., hétfő
Hasmenésre nyugtatót
"Nem lehet csak úgy meghalni. Oda meg kell érkezni lelkileg."
Ezt a mondatot aromaterapeuta tanárom, Feller Adrienne mondta egyszer, amikor a haldoklók testi és lelki kísérése jött szóba az illóolajok kapcsán. A témát tovább bontottuk: nem lehet "csak úgy" megszületni, férjhez menni (megnősülni) és nem lehet "csak úgy" anyává válni. Ezek mind olyan életfordulók, amikre mentálisan, testileg és lelkileg is fel kell készülni. Meg kell ide érkezni lélekben.
Nem tudom ki hogy van ezzel, de ami engem illet, visszatekintve néhány év távlatából, egyáltalán nem voltam mentálisan fölkészítve arra, ami az első gyermekem születése után várt rám. Persze elmesélték nekem, hogy milyen betegségekre számíthatok, legyen mindig lázcsillapó otthon, tegyem gyakran mellre a gyereket, mivel kenjem a kis popsiját és még csuda tudja mennyi tényszerű okos tanáccsal láttak el.
De azt, hogy milyen egy kisbaba senki nem mondta el.
Azt, hogy mire kell felkészülnöm lelkileg, senki nem mondta el.
Senki nem mesélt arról, hogy mennyi éjszakát fogok szinte zombiként, sokszor hajnalra már kisírt szemekkel ébren tölteni. Senki nem mesélt arról, hogy mennyire magányos tud lenni az ember, amikor hirtelen ott találja magát egyedül a négy fal között és sem a régi szokások nem férnek bele a mindennapokba, sem a régi kapcsolatok nem jelentik már azt, mint azelőtt. Ülünk a látogatóba érkezett barátokkal és az ötödik mondat után beáll a kényszeredett csend. Nos igen... erre senki nem készített fel.
Pedig fel lehetne készülni és akkor minden sokkal könnyebben menne. Nem tökéletesen, nem buckamentesen, de sokkal könnyebben. Tisztában vagyok azzal, hogy a néhány mondatommal senkinek nem fogom levenni a saját keresztjét a válláról - nem is feladatom. De azért hadd összegezzek pár gondolatot, amivel - hitem szerint - leheletnyit könnyebbé lehet tenni az első kanyarok bizonytalanságát.
1. Sokféleképpen lehet JÓL nevelni egy gyereket.
2. Bármit is döntesz el előre, hogy így vagy amúgy fogod csinálni, mindig hagyj nyitva kiskapukat azért, hogy az adott helyzethez rugalmasan tudj igazodni (ez nem egyenlő önmagunk erkölcsi felmentésével, tessék erőlködni!) Nekem az a szavam járása itthon, hogy: ezt vagy amazt szeretném, de nem mindenáron. Nem kell hősi halottá válni.
3. Ha valami nem megy elsőre vagy nem megy egyedül, segítséget KELL kérni!
Megismétlem: SEGÍTSÉGET KELL KÉRNI!!! (Ha az első ember, akitől segítséget kértél nem azt adta amire szükséged volt, akkor menj tovább, nem adjuk fel az első kanyarban!)
4. Nem lehet felnevelni egy gyereket úgy, hogy soha ne sírjon. Ha minden rendben van vele, akkor is sokszor előfordul, hogy sír. Olyan is lesz, hogy nem tudod miért sír, akármilyen gyakorlott anyuka is vagy (ezt nevezem én "fingomsincs faktor"-nak). Idéznék egy olyan szakembert, aki évek, mondhatni, évtizedek óta a kisbabák és kisgyermekek tanulási folyamatait kutatja.
"Milyen is babának lenni? Olyan érzés, mint amikor életünkben először szerelmesek vagyunk a párizsi álom utazásunkon, három dupla espresso elfogyasztása után. Fantasztikus állapot, de az is benne van a pakliban, hogy hajnali háromkor sírva ébredünk fel."
Alison Gopnik
5. Fel kell készülni arra, hogy fáradtabbak leszünk. Erre a felkészülés szerintem nem azt jelenti, hogy előre gyakoroljuk a nem-alvást. Sokkal inkább annak a mantrázását, hogy ez teljesen természetes és a biológiai óránk viszonylag hamar képes alkalmazkodni az új helyzethez - ha nem stresszeljük agyon magunkat a kérdésen.
6. Régi barátok - hát igen. Nem tudnak szerencsétlenek kapcsolódni a mindennapjainkhoz. Próbálkoznak ők, csakhát nem sok sikerrel. Szerintem a humor sok mindenen átsegít. Elmesélni nekik, hogy mi sem hittük magunkról, hogy a személyiségünkben ilyen fokú metamorfózis lehetséges ilyen rövid idő alatt. Képesek vagyunk egy babakaki állagán, szagán, gyakoriságán 10 perceket cseverészni a védőben. Nem biztos, hogy annyira izgi téma a kívülállóknak, viszont roppant viccesen elő lehet adni. A nevetés univerzális kapocs emberek között.
7. Ha nagyon kivagy, keress sorstársakat, akikkel beszélgethetsz. Megyőződésem, hogy a nők azért élnek tovább a férfiaknál, mert jobban ki tudják adni magukból a felgyülemlett frusztrációt.
8. Napi mantrának javaslom: mindenre van megoldás csak keresni kell.
Amúgy zárásképpen a saját tapasztalatom: a gyakorlott anyukák ugyanúgy nem tudnak megoldani bizonyos problémákat, mint a kezdők, csak már nem izgatják magukat a témán - mint a klasszikus viccben: hasmenésre nyugtatót.
Ezt a mondatot aromaterapeuta tanárom, Feller Adrienne mondta egyszer, amikor a haldoklók testi és lelki kísérése jött szóba az illóolajok kapcsán. A témát tovább bontottuk: nem lehet "csak úgy" megszületni, férjhez menni (megnősülni) és nem lehet "csak úgy" anyává válni. Ezek mind olyan életfordulók, amikre mentálisan, testileg és lelkileg is fel kell készülni. Meg kell ide érkezni lélekben.
Nem tudom ki hogy van ezzel, de ami engem illet, visszatekintve néhány év távlatából, egyáltalán nem voltam mentálisan fölkészítve arra, ami az első gyermekem születése után várt rám. Persze elmesélték nekem, hogy milyen betegségekre számíthatok, legyen mindig lázcsillapó otthon, tegyem gyakran mellre a gyereket, mivel kenjem a kis popsiját és még csuda tudja mennyi tényszerű okos tanáccsal láttak el.
De azt, hogy milyen egy kisbaba senki nem mondta el.
Azt, hogy mire kell felkészülnöm lelkileg, senki nem mondta el.
Senki nem mesélt arról, hogy mennyi éjszakát fogok szinte zombiként, sokszor hajnalra már kisírt szemekkel ébren tölteni. Senki nem mesélt arról, hogy mennyire magányos tud lenni az ember, amikor hirtelen ott találja magát egyedül a négy fal között és sem a régi szokások nem férnek bele a mindennapokba, sem a régi kapcsolatok nem jelentik már azt, mint azelőtt. Ülünk a látogatóba érkezett barátokkal és az ötödik mondat után beáll a kényszeredett csend. Nos igen... erre senki nem készített fel.
Pedig fel lehetne készülni és akkor minden sokkal könnyebben menne. Nem tökéletesen, nem buckamentesen, de sokkal könnyebben. Tisztában vagyok azzal, hogy a néhány mondatommal senkinek nem fogom levenni a saját keresztjét a válláról - nem is feladatom. De azért hadd összegezzek pár gondolatot, amivel - hitem szerint - leheletnyit könnyebbé lehet tenni az első kanyarok bizonytalanságát.
1. Sokféleképpen lehet JÓL nevelni egy gyereket.
2. Bármit is döntesz el előre, hogy így vagy amúgy fogod csinálni, mindig hagyj nyitva kiskapukat azért, hogy az adott helyzethez rugalmasan tudj igazodni (ez nem egyenlő önmagunk erkölcsi felmentésével, tessék erőlködni!) Nekem az a szavam járása itthon, hogy: ezt vagy amazt szeretném, de nem mindenáron. Nem kell hősi halottá válni.
3. Ha valami nem megy elsőre vagy nem megy egyedül, segítséget KELL kérni!
Megismétlem: SEGÍTSÉGET KELL KÉRNI!!! (Ha az első ember, akitől segítséget kértél nem azt adta amire szükséged volt, akkor menj tovább, nem adjuk fel az első kanyarban!)
4. Nem lehet felnevelni egy gyereket úgy, hogy soha ne sírjon. Ha minden rendben van vele, akkor is sokszor előfordul, hogy sír. Olyan is lesz, hogy nem tudod miért sír, akármilyen gyakorlott anyuka is vagy (ezt nevezem én "fingomsincs faktor"-nak). Idéznék egy olyan szakembert, aki évek, mondhatni, évtizedek óta a kisbabák és kisgyermekek tanulási folyamatait kutatja.
"Milyen is babának lenni? Olyan érzés, mint amikor életünkben először szerelmesek vagyunk a párizsi álom utazásunkon, három dupla espresso elfogyasztása után. Fantasztikus állapot, de az is benne van a pakliban, hogy hajnali háromkor sírva ébredünk fel."
Alison Gopnik
5. Fel kell készülni arra, hogy fáradtabbak leszünk. Erre a felkészülés szerintem nem azt jelenti, hogy előre gyakoroljuk a nem-alvást. Sokkal inkább annak a mantrázását, hogy ez teljesen természetes és a biológiai óránk viszonylag hamar képes alkalmazkodni az új helyzethez - ha nem stresszeljük agyon magunkat a kérdésen.
6. Régi barátok - hát igen. Nem tudnak szerencsétlenek kapcsolódni a mindennapjainkhoz. Próbálkoznak ők, csakhát nem sok sikerrel. Szerintem a humor sok mindenen átsegít. Elmesélni nekik, hogy mi sem hittük magunkról, hogy a személyiségünkben ilyen fokú metamorfózis lehetséges ilyen rövid idő alatt. Képesek vagyunk egy babakaki állagán, szagán, gyakoriságán 10 perceket cseverészni a védőben. Nem biztos, hogy annyira izgi téma a kívülállóknak, viszont roppant viccesen elő lehet adni. A nevetés univerzális kapocs emberek között.
7. Ha nagyon kivagy, keress sorstársakat, akikkel beszélgethetsz. Megyőződésem, hogy a nők azért élnek tovább a férfiaknál, mert jobban ki tudják adni magukból a felgyülemlett frusztrációt.
8. Napi mantrának javaslom: mindenre van megoldás csak keresni kell.
Amúgy zárásképpen a saját tapasztalatom: a gyakorlott anyukák ugyanúgy nem tudnak megoldani bizonyos problémákat, mint a kezdők, csak már nem izgatják magukat a témán - mint a klasszikus viccben: hasmenésre nyugtatót.
2014. január 6., hétfő
Siker? Ammegmi?
Szerintem az az ember lesz sikeres, aki képes felmérni azt, hogy milyen az egyénisége és ennek megfelelően tudja belőni azt, hogy milyen feladatokat vállaljon és milyen emberek társaságát keresse. Ez persze közhely, sokan leírták már előttem és tuti utánam is nálam pallérozottabban ki fogják bontani a témát. Csakhogy a saját bőrömön megtapasztalni dolgokat vagy vaskos tanulmányokat olvasni a témáról kb olyan, mint csobbanni egyet a Balatonban vagy bánatosan nézegetni egy uszodabérletet a Szaharában.
Sokféleképpen lehet (érdemes??) karakter-típusokba sorolni az embereket, a magam részéről az egyik felosztásom az AKTÍV/PASSZÍV. Persze senki nem csak aktív vagy csak passzív élete minden percében, keveredve jelentkeznek ezek a korszakok az életünkben, de azért alapvetően valaki vagy a tevékenyebb, bevállalósabb, problémamegoldóbb, gyakorlatiasabb fajta, vagy inkább szemlélődőbb, meditatívabb, körültekintőbb, kockázatkerülőbb.
Mi van akkor, ha két ember találkozik a két csoportból? Életem során eddig az alábbi kombinációkat figyeltem meg:
1. variáció
Aktív és passzív találkozása. A passzív rajongva tekint az aktívra, mert benne látja mindazt, amivé ő válni szeretne, de nincs bátorsága belevágni, még kevesebb végig vinni amibe belevágott. Szinte tapad az aktívra, rajong érte.
Előny: az aktív bátoríthatja a passzívot, a passzív megértőbbé, türelmesebbé csiszolhatja az aktívot.
Veszély: az aktív egója hízik a rajongástól, a passzív annyit sem lép önállóan, mint eddig, az aktív sodrásában ellavírozik az életben.
2. variáció
Aktív és passzív találkozása. A passzívot idegesíti az aktív. A saját kudarcaira emlékezteti a puszta megjelenésével, minden pillanatban. Az aktívnak simán összejön az, amin a passzív évekig rágódik. Az aktívot idegesíti a passzív, nem érti, hogy miért kell önmarcangoló köröket futni az élet pitiáner kédései felett is. Képtelen érzelmileg elfogadni és lelkileg befogadni a passzív belső vívódásait.
Előny: mindkét fél számára a másság megértése és elfogadása. Konfliktuskezelés fejlesztése.
Veszély: egymás tépése, marcangolása, bántása. A konfliktusok, a negatív energiák mindkét felet lefelé húzzák.
3. variáció
Aktív és aktív találkozása. Megértik egymást. Azonos hullámhosszra kerülnek, képesek együttműködni. Megfelelő intellektussal és intelligenciával társulva ez a kombináció csodálatos emberi teljesítmények elérésére ad lehetőséget.
Előny: alkotás, a szó legnemesebb értelmében.
Veszély: bizonyos értelemben ingerszegénnyé válhat a kapcsolat. Ha mindig mindenben egyet értünk, ki tart elénk tükröt? Két aktív, főleg ha sikeres, képes idővel a szubjektív igazságát dogmaként ráhúzni minden emberre és élethelyzetre. Nem véleményt mond, hanem kinyilatkoztat. Azt hiszi, mivel sikeres, joga van a saját szemléletét és megoldásait társadalmi szabványként kezelni. (Halkan jegyzem meg, hogy a siker és a boldogság nem egyenlő.)
4. variáció
Aktív és aktív találkozása. Két dudás egy csárdában. Megölik egymást.
Előny: másság megértése, elfogadása. Konfliktuskezelés fejlesztése. (Meglátásom szerint a legnehezebb kombináció az összes közül.)
Veszély: a gyűlölet melegágya. Csúnya dolgok képesek kinőni ebből a táptalajból.
5. variáció
Passzív és passzív találkozása. Szépen elsírdogálnak egymás vállán, gyakorlatilag egy életen keresztül. Azonos hullámhosszra kerülnek.
Előny: a lélek legmélyebb szintjén képesek egymást megérteni. Számomra érdekes módon, sokszor születik valamilyen alkotóerő ebből a kapcsolatból is.
Veszély: teljes befelé fordulás, depresszió, deviancia.
6. variáció
Passzív és passzív találkozása. Közömbösek egymásnak. Talán még irritálják is egymást, már amennyire ezt egy passzív kimutatja. Szíve szerint mindegyik erősebb egyéniséget keresne, akibe belekapaszkodva felemelheti saját magát (legalábbis látszólag).
Előny: legalább nem ölik egymást... mást nem nagyon tudok mondani
Veszély: közönyösen elfüvezgetnek egymás mellett.. Jééé? Eltelt közben 10 év?
Hát, kb így látom most ezt.
Gondolom nem volt nehéz kitalálni, hogy én melyik típusba sorolom magam....
Sokféleképpen lehet (érdemes??) karakter-típusokba sorolni az embereket, a magam részéről az egyik felosztásom az AKTÍV/PASSZÍV. Persze senki nem csak aktív vagy csak passzív élete minden percében, keveredve jelentkeznek ezek a korszakok az életünkben, de azért alapvetően valaki vagy a tevékenyebb, bevállalósabb, problémamegoldóbb, gyakorlatiasabb fajta, vagy inkább szemlélődőbb, meditatívabb, körültekintőbb, kockázatkerülőbb.
Mi van akkor, ha két ember találkozik a két csoportból? Életem során eddig az alábbi kombinációkat figyeltem meg:
1. variáció
Aktív és passzív találkozása. A passzív rajongva tekint az aktívra, mert benne látja mindazt, amivé ő válni szeretne, de nincs bátorsága belevágni, még kevesebb végig vinni amibe belevágott. Szinte tapad az aktívra, rajong érte.
Előny: az aktív bátoríthatja a passzívot, a passzív megértőbbé, türelmesebbé csiszolhatja az aktívot.
Veszély: az aktív egója hízik a rajongástól, a passzív annyit sem lép önállóan, mint eddig, az aktív sodrásában ellavírozik az életben.
2. variáció
Aktív és passzív találkozása. A passzívot idegesíti az aktív. A saját kudarcaira emlékezteti a puszta megjelenésével, minden pillanatban. Az aktívnak simán összejön az, amin a passzív évekig rágódik. Az aktívot idegesíti a passzív, nem érti, hogy miért kell önmarcangoló köröket futni az élet pitiáner kédései felett is. Képtelen érzelmileg elfogadni és lelkileg befogadni a passzív belső vívódásait.
Előny: mindkét fél számára a másság megértése és elfogadása. Konfliktuskezelés fejlesztése.
Veszély: egymás tépése, marcangolása, bántása. A konfliktusok, a negatív energiák mindkét felet lefelé húzzák.
3. variáció
Aktív és aktív találkozása. Megértik egymást. Azonos hullámhosszra kerülnek, képesek együttműködni. Megfelelő intellektussal és intelligenciával társulva ez a kombináció csodálatos emberi teljesítmények elérésére ad lehetőséget.
Előny: alkotás, a szó legnemesebb értelmében.
Veszély: bizonyos értelemben ingerszegénnyé válhat a kapcsolat. Ha mindig mindenben egyet értünk, ki tart elénk tükröt? Két aktív, főleg ha sikeres, képes idővel a szubjektív igazságát dogmaként ráhúzni minden emberre és élethelyzetre. Nem véleményt mond, hanem kinyilatkoztat. Azt hiszi, mivel sikeres, joga van a saját szemléletét és megoldásait társadalmi szabványként kezelni. (Halkan jegyzem meg, hogy a siker és a boldogság nem egyenlő.)
4. variáció
Aktív és aktív találkozása. Két dudás egy csárdában. Megölik egymást.
Előny: másság megértése, elfogadása. Konfliktuskezelés fejlesztése. (Meglátásom szerint a legnehezebb kombináció az összes közül.)
Veszély: a gyűlölet melegágya. Csúnya dolgok képesek kinőni ebből a táptalajból.
5. variáció
Passzív és passzív találkozása. Szépen elsírdogálnak egymás vállán, gyakorlatilag egy életen keresztül. Azonos hullámhosszra kerülnek.
Előny: a lélek legmélyebb szintjén képesek egymást megérteni. Számomra érdekes módon, sokszor születik valamilyen alkotóerő ebből a kapcsolatból is.
Veszély: teljes befelé fordulás, depresszió, deviancia.
6. variáció
Passzív és passzív találkozása. Közömbösek egymásnak. Talán még irritálják is egymást, már amennyire ezt egy passzív kimutatja. Szíve szerint mindegyik erősebb egyéniséget keresne, akibe belekapaszkodva felemelheti saját magát (legalábbis látszólag).
Előny: legalább nem ölik egymást... mást nem nagyon tudok mondani
Veszély: közönyösen elfüvezgetnek egymás mellett.. Jééé? Eltelt közben 10 év?
Hát, kb így látom most ezt.
Gondolom nem volt nehéz kitalálni, hogy én melyik típusba sorolom magam....
2013. december 26., csütörtök
Nem hiszek a balsorsban
Azt érzem, ahogy apránként változik az életmódunk - amilyen elvek mentén felépítjük a mindennapjainkat, ahova eljárunk, amit olvasunk, ahogy neveljük a gyermekeinket, amiben hiszünk - ezzel párhuzamosan a "régi" életünkből egyre másra kopnak ki emberek, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudunk miről beszélgetni. Legfeljebb a paradicsomleves receptjéről... (habár lassan arról sem, mert igyekszem cukormentesen főzni).
Nem hiszek a balsorsban. (Ez az egyetlen mondat önmagában tizedére apasztja a baráti körömet.) Leckék vannak. Amiket nagyon nehéz elfogadni. Könnyű akkor papolni az élet adta leckékről, amikor az ember épp "jó korszakában" van. Ha viszont nyakig ül a sötétségben, épp a kiutat keresi egyre kétségbeesettebben, akkor nehéz bólogatni amikor ilyen életbölcsességeket szórnak arcába. Tudom és megértem és elfogadom.
Ezzel együtt nem kevés szomorúsággal nézem végig, ahogy kiürülnek régebben számomra fontos emberi kapcsolataim. Nem mintha bárkivel is összevesztem volna, vagy ne lehetne közösen beülni egy kávéra egy cukrászdába. Csak amikor bizonyos kérdések szóba kerülnek (lásd: nem hiszek a balsorsban), kommunikációs gubanc keletkezik a beszélgetésben. Megvisel lelkileg, mert nehezen engedek el akárkit is, aki számomra fontos. Ez van. Még nem igazán éreztem rá arra, mit is kéne kezdenem ezzel a helyzettel.
2013. november 22., péntek
A bűntudatban nincs megoldás
Számos gondolat kavarog bennem. Nem érzem azt, hogy a mindennapi lelki tusáimat ki kéne pakolnom az ablakba, ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy azokat a köröket, amiket lelkileg megfutok anyaként, feleségként, szakmáját szerető emberként, mások is megfutják.
Ma nem divat kimondani azt, hogy vannak szép dolgok és vannak nehéz dolgok az életben. Amit ma csinálunk, az, hogy görcsös igyekezettel megpróbáljuk elhitetni a világgal (közösségi oldalak, kismirglizett gyerekek a fotóalbumban), hogy az életünk egy sikertörténet. A mindennapok szintjén viszont állandóan panaszkodunk (tisztelet a kivételnek). Aki megtalálta a belső békéjét annak eszébe nem jutna fennhangon hirdetni, hogy mennyire boldog. Minek?
Egy kedves ismerősöm mondta egyszer: "a bűntudatban nincs megoldás".
Milyen igaz! A tudatosság szintjére kell felhozni a problémákat és foglalkozni kell vele, de a bűntudat energia pocsékolás. Senkinek nem tesz jót és csak késlelteti a probléma megoldását.
Ma nem divat kimondani azt, hogy vannak szép dolgok és vannak nehéz dolgok az életben. Amit ma csinálunk, az, hogy görcsös igyekezettel megpróbáljuk elhitetni a világgal (közösségi oldalak, kismirglizett gyerekek a fotóalbumban), hogy az életünk egy sikertörténet. A mindennapok szintjén viszont állandóan panaszkodunk (tisztelet a kivételnek). Aki megtalálta a belső békéjét annak eszébe nem jutna fennhangon hirdetni, hogy mennyire boldog. Minek?
Egy kedves ismerősöm mondta egyszer: "a bűntudatban nincs megoldás".
Milyen igaz! A tudatosság szintjére kell felhozni a problémákat és foglalkozni kell vele, de a bűntudat energia pocsékolás. Senkinek nem tesz jót és csak késlelteti a probléma megoldását.
2013. október 26., szombat
Temetés
Temetésen voltunk a faluban.
A temető a falutól úgy egy km-re van, de ha valaki a túlsó végén lakik, van az közel három is, mire kiballag. Lefele még csak hagyján, mert lejt, de visszafele emberesen kell felfele kapaszkodni a dombon. Felajánlottuk az egyik néninek, hogy hazavisszük autóval, de megköszönte és azt mondta, inkább gyalog megy.
Megértettem. Ez a gyász része.
GYALOG KÍSÉRJÜK A HALOTTAT UTOLSÓ ÚTJÁRA. NEM MEGYÜNK AUTÓVAL A TEMETŐBE ÉS NEM IS JÖVÜNK HAZA MÁSKÉPP, MINT GYALOG.
Elcsendesedtem.... igaza van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)